IN MEMORIAM SIVADÓ JÁNOS 

Azon a tavaszi délelőttön, május legelején, mikor utoljára találkoztunk, a diófáit mutatta meg. Voltak már egészen szép, nagyobb hajtások, két sorba leiskolázva, meg volt egy nagy, vízzel töltött edény is telis - tele óriási diókkal, s Ő magyarázta, be kell áztatni, így biztosabb lesz a kelés. Még kicsit el is gondolkodtam: a dió kemény héját hogyan töri át az élet, meg az is eszembe jutott, amit az öregek tartanak: diófát az unokáknak ültetünk, ők ülnek majd árnyékukba. János bácsi elmondta, terve van: majd ha eljön az idő, fáit kiülteti…

Csak néhány hét telt el, s ma harangjaink sírva zúgják: Sivadó János tornyospálcai esperes meghalt. Az életet legyőzte a halál. Elvesztettük őt, ki 36 éven át hűséggel szolgálta Tornyospálca görög katolikus híveit, kinek barátai reformátusok is lehettek, s jeget hozó sötét fellegek ellen harangjai hangjával védte Tornyospálca aranyát, a homoki jonatánt. Elment, hirtelen, mi pedig nem így akartunk búcsúzni tőle, hanem nagy ünneppel a templomban, mikor nyugdíjba megy, s kívánunk neki jót és hosszú életet szerettei körében. Az Úr szinte az oltár mellől szólította haza, egy végig dolgozott élet után azonnal indulni kellett. Gyászomban a diófákra gondolok, a termésre, amelyet megtörünk, mert az értékes rész belül van, valahogy úgy van ez, mint a kagyló és a gyöngy, valahogy így van az élet és halál is. A halál megtöri a testet, s Isten magához veszi az ember lelkét, az értékest, az örökre megmaradót. Isten veled, Esperes Úr, búcsúzom Tornyospálca lakói nevében, s az éneket harangozza szívünk: Isten velünk viszontlátásra, hogyha már itt a földön nem, de találkozunk odafenn, Isten velünk, viszontlátásra! 

Szántó József