IN MEMORIAM FEKETE GYÖRGY

Hiszek abban, hogy vannak gyökereink, melyek nagy fává neveltek bennünket, s életre szólóan meghatározzák helyünket, alakot, jellemet formálnak.

Az Ő Életében volt úgy, hogy fiatal ágait vandál viharok törték, s lelkében örök  sebek maradtak,  -    azóta Ő nem kötött nyakkendőt – meg láttuk, hogy évtizedek alatt ezer szép gyümölcs termett erős kar ágain: rajzolt, s beszélni kezdett egy tér, meg új életre kelt a körző, egy tört cserépdarab…A Fa örökké gyökereiből táplálkozik. Fekete György gyökerei hatalmas erőket tápláltak életfájába, hogy szívének utolsó dobbanásáig hirdesse a művészet szépségét, hagyományaink tiszteletét és erősen munkálta, hogy nemeslelkű legyen a magyar, a Nemzet.                       

 Én úgy gondolom, hogy ahol szüleinket eltemették, oda, abba a temetőbe mindig „hazamegy” az ember, s a sírok előtt mindig gyermekek maradunk. Tornyospálca ősi, sok száz szellőrózsás faragott fejfás temetőjének első helyére 1958 telén szeretett lelkészüknek, Fekete Károlynak, Gyuri Bátyám édesapjának sírva készítettek helyet az itteni reformátusok. Ide jött Ő mindig haza, az alföldi ember látásában  Berencsi hegynek nevezett dombjában nyugvó édesapja sírjához Fekete György. Hazajött, s egy nap elhozta az édesapjának tervezett síremléket.  Az elrohanó évtizedek alatt egyre mélyebbre ásott egyszerű fekete fejfák elé, a bejárat mellett jobbra állította fel a zöldre festett, három fából álló harangot szimbolizáló síremléket. S prédikált sokáig e síremlék – sok fekete között ez az egyetlen zöld - a Reménységről, s arról, hogy ti Pálciak halljátok és értsétek templomotok kiáltását, ahogy hívnak a harangok Istenhez, vasárnapi háladásra, Ige hallásra…Igen, szüleink sírjához, gyökereinkhez mindig hazajövünk, s hozzuk gyerekkorunk felejthetetlen ezer csodás emlékét, s már a sírnál könnyeink törölve mondjuk is szótlan a mai életünk terhét, a Hiányt, s majd meséljük mostani életünk, meg szép terveink.

Fekete György 2007-ben lett Tornyospálca díszpolgára. Akkor kerültem közelebb hozzá. Fontos lett számára a mi kis falunk, minden évben hazajött meglátogatni bennünket: s hozott alkotásaiból egy kiállítást, verseivel bátorított bennünket, ajándékozott könyvtárunknak könyveket, s egy nap eljött egy csodálatos ajándékkal. A nyolcvanas években gyülekezetünk reformáció korában készített ősi kelyhét Gyuri Bátyám a Debreceni Múzeumba „menekítette”, ahogy Ő mondta: „nehogy elkavarodjon e különlegesen szép áldozó kehely.” 2013 őszén nagy meglepetés érte gyülekezetünket: „Hazahoztam a kelyhet!”- s tette le elénk a művészi alapossággal elkészített pontos mását a 16. századi kehelynek. Minden évben hazajött Fiával, s nagyon jókat beszélgettünk munkáinkról, a régi időkről, s persze mindig: a fociról.

Én úgy érzem, hogy a tárgyakon túl a legfontosabbat hozta mindig haza Pálcára: a szeretetét és tiszteletét, hogy fontosak vagyunk neki, őszintén kivácsi ránk, hétköznapi emberekre.  Szép bizonyságtétel ez, hogy nem felejtette el gyökereit: abból a pálci református gyülekezetből indult el bejárni az életet, ahol először édesapja, majd testvére is szolgált.

Nagy, történelemet formáló, irányt mutató fát nevelt a mi Istenünk Fekete György életéből és szolgálatából.  Mi, Tornyospálca gyermekei hálásak vagyunk Istennek, hogy ismerhettük és szerethettük, s elvesztésekor nem felejtjük: a Fa kivágattatik, de mi Krisztusba oltott ág is vagyunk, átmentük a halálból az életbe, mienk a feltámadás!

Ezért így búcsúzunk: odaát találkozunk!

Szántó József

tornyospálcai református lelkipásztor